A huszonegyes autóbusz sárga kapaszkodórúdjába csimpaszkodva azon kapom magam, hogy már megint begörnyedve nyomkodom a telefonom. A felismerés pillanatában épp egy pókhasú moldáv férfi videóját nézem. A kertben ül, és elégedett vigyorral kanalazza egy szelet rozskenyérre a szardíniakonzerv tartalmát, majd felaprított vöröshagymával szórja meg. Kétnapos borostáján vékony patakban folyik le a napraforgóolaj, ahogy kéjesen uzsonnájába harap. Gyorsan lezárom a képernyőt, és leszállok a következő megállónál. Ahogy elhalad mellettem a sötétlila jármű, még pont elkapom egy ablak mellett ülő nénike rosszalló tekintetét. Vajon mit gondolhat rólam – vagy úgy általában a generációmról? Déjà vu érzésem támad: a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban látott Izzik a galagonya után tettem fel magamnak ugyanezt a kérdést. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése ugyanis sokat elárul arról, miként vagyunk hajlamosak beskatulyázni egy-egy nemzedéket.
Az „énekkari próba” műfaji megjelöléssel ellátott előadás Fellini Zenekari próbájából merítkezik, amelyben az együttes ugyancsak fellázad a karmester ellen, és ahol ez a gesztus szintén valamiféle politikai allegóriaként kíván működni. Bár az alkotók a film cselekményéből alapvetően a központi szálat halászták ki, a forrongás bacchanália jellege színpadon nem marad meg puszta dramaturgiai elemként, hanem mintha lassan az egész előadást bekebelezné. Először csak történetszervező elemként jelenik meg a káosz, majd lassan a formavilágba is beszivárog a kontrollvesztettség. A második felvonás végére
a koncepcionális, szerkezeti következetesség alól való felszabadulás szinte teljesen felszámolja a térhasználatot és a színészek összjátékát is.
Devich Botond díszletterve, a romos templombelső eltörpíti az emberi testet. A monumentális színpadi térben aránytalanul nagy a szószék, túlméretezettek a padsorok, a templomkapu meg egyenesen grandiózus – elmésen jelezve, hogy a világ nagy dolgaihoz képest egészen jelentéktelennek tűnik az igencsak erős morális öntudattal bíró magyar nemzet forradalmi lelkülete.
A templom-színház szent terébe először az énekkar korrepetitora (Benyó Klára) hatol be, miután nagy nehezen felér a kapu kilincséhez. Szintetizátor elé ül, majd a kottatárossal (Kiss Gergely Máté) különböző szólamokra tagolja a közönséget, és nekiáll a hangbemelegítésnek. A nézőtér pillanatok alatt bátorságra kap, és egy emberként énekli, a vokális gyakorlatot, aminek „skibidi toilet” a szövege. A fürge észjárású szemlélők kissé meg is ijednek, hiszen a pár perces bevonódásból arra következtetnek, hogy két órán keresztül kell majd énekelniük, ráadásul a kortárs tömegkultúra legsilányabb tartalmait – kétségeiket a többi szereplő érkezése, a tényleges cselekmény beindulása hessegeti el. Érkezik a Mercs János által nagyszerűen alakított, megfáradt, öreg karnagy, valamint a helyi közigazgatás kultúráért felelős munkatársa, akit Komlódy Márk formál meg, látványosan túljátszva a harsány fehérgalléros bűnözőt, aki
a kórussal egy internetes kihívást akar teljesíteni, hogy elszámolhasson bizonyos pályázati pénzekkel.
A nyilvános főpróbát közvetítő helyi tévé riporterét a ragyogó improvizációs készséggel rendelkező Horváth Julianna játssza, akinek minden mozdulatát valós időben vetítik a közönségnek.
A politikai szubtextus akkor kezd beszivárogni a történetbe, amikor a kórus szakszervezetet alapít, és sztrájkba kezd a próbába beiktatott szünet bevezetése érdekében.
Az érdekvédelmi szervvé verbuválódott ifjúság hamar vérszemet kap és önfeledt hedonizálásba kezd.
Mivel az idős karnagy képtelen kezelni az elharapódzó helyzetet, erősítést hívnak – így kerül a képbe egy orosz, majd egy amerikai és egy német karmester is, akiket az invenciózus Kukovecz Ákos játszik különböző nemzetkarakterológiai sztereotípiákból inspirálódva. A diákok elégedetlenségéből fakadóan sorra kudarcot valló külföldi mesterek állandó tolmácsa Molnár András, aki alakításában egy letűnt kor kulturális elvárásait tükrözi, akárcsak a kottatáros, a korrepetitor és a karnagyok. A próbán egyre nagyobb káosz uralkodik el: a második felvonásban a kultúráért felelős hivatalnok, a német karnagy, az öreg kórusvezető és a korrepetitor is igyekszik meggyőzni a fiatalokat, hogy ő a rátermettebb az énekkar vezetésére (értsd: a különböző politikai erők egymást túllicitálva hazudnak a kiszolgáltatott, megvezetett népnek). A következő jelenetekben – tehát a második felvonás szinte egészében – az előadás fokozatosan, elemenként vetkőzi le magáról az ok-okozatiságot és az esztétikai, valamint dramaturgiai következetességet, mindezt a cselekményben fokozódó zűrzavarral párhuzamban.
A diákok valamiféle uralom nélküli állapotot kiáltanak ki („Nincs szükség karnagyra, csak a zene van!”), de mivel így sem szólal meg kórusműként az előadás címét jelentő Sebő-féle versfeldolgozás, inkább túszul ejtik az idősebb nemzedék tagjait. Ezután az események rohamosan felgyorsulnak:
a tolmács váratlanul fegyvert ránt, de az agresszív szektává átalakuló énekkar kitekeri a kezéből.
Az össznépi zavargások és atrocitásjelenetek indokolatlan, közös legényesekkel, erdélyi körtáncokkal, kortárs koreográfiákkal váltakoznak. Az LGT tempós gitárriffjeit és az ütőgardon ritmikus pattogását az elsülő pisztoly némítja el: valaki véletlenül(?) lelő egy kórustagot. Az előadás tempója ezen a ponton lassulni kezd, a tér lassan kiürül, csak a kottatáros marad a színen, kínosan mosolyog, a kivetítőn elindít egy dinamikus kottát – többszörösen, sikertelenül. A nézők ugyanis csendben maradnak, még ha a cél talán a közös éneklés is lenne – horribile dictu, egy hidegrázós közös éneklés. Mivel azonban ennek nincs megágyazva, a tapsrendet dalolás helyett csend előzi meg. De mit teljesít az előadás az ígéretes témafelvetésből? Az alkotók a színpadon megjelenő három generáció – a „klasszikus értékrendet” követő boomerek, valamint a digitális bennszülöttségük okán kissé összemosott zoomerek és alfák – különbözőségét nem csak az öltözködési kultúra (Vidnyánszky Alexandra) és szókincs eltérésében igyekeznek bemutatni.
A zenekari próba formája által feltérképezik a különböző nemzedékek kultúrához való viszonyulását
– könnyű- és komolyzene által –, munkamorálját, illetve a mindenkori politikai hatalomhoz való hozzáállását. És bár az értékrendek ütközése miatt kvázi tragédiába torkollik a történet, könnyen kihallható az a jócskán elcsépelt tanulság, hogy a generációs szakadék ellenére sokat tanulhatunk egymástól, ha a tisztelet kölcsönös.
Az ifjúsági előadás látványosan a legfiatalabb nemzedék ingertelített (digitális) jelenlétéből ihletődik színházi eszköztára és formanyelve terén. Az élőkamerás felvételek, a karaoke-közjátékok, a konstans színpadi mozgás és túlfűtött játékmód, valamint
a hanghatások tumultusa hasonlóképpen hat, mint a közösségi média rövid formátumú videói,
amelyek elszórakoztatnak, talán ki is kapcsolnak, de legfőképpen végtelenül lefárasztanak. A rendező részéről bátor és dicséretes, hogy a kórust színészhallgatókból és debreceni diákokból állította össze – őket is bevonva az alkotói folyamatba –, de a még kiismerhetetlen alfa generációról ezúttal sem tudtunk meg többet, mint amit a sztereotípiákból ismerhettünk már: nem feltétlenül szeretnek dolgozni, hajlamosak a hedonizmusra, furcsa zenét hallgatnak, a szókincsük felét külföldi szleng képezi, hallatlanul pimaszok, ellenben érzékenyebbek a szigorra és elnyomásra, mint az idősebbek.
A rendkívül humoros és dinamikus előadás egyik fő erénye az aktualitásokkal való bátor konfrontáció – ahhoz,
hogy túléljünk abban a világban, aminek már óhatatlanul szerves részét képezi a virtuális tér, meg kell értenünk egymás emberi működését.
Az Izzik a galagonya sokat vállal, de ígéreteit nem teljesíti maradéktalanul, többek között a szerkezeti, dramaturgiai következetlensége miatt. A néző nagy eséllyel érezheti némileg elfuseráltnak a produkció második felét – a befejezetlenség pedig mindenki számára zavaróan tud ha…
Izzik a galagonya. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila. Játsszák: Horváth Julianna, Kiss Gergely Máté, Komlódy Márk, Kukovecz Ákos, Mercs János, Molnár András, Benyó Klára, Heintz Véda Lea, Jászberényi Balázs, Kollár Bálint, Molnár Fruzsina, Sebestyén Bence, Bakos Farkas, Bodó Lara, Czine Izabella, Péli-Endrődi Lóránt, Figeczki Csenge, Horogh Barnabás, Jóna Franciska, Kiss Domonkos, Mátyás Köteles Kata, Lévai Kristóf Lajos, Németh Lehel, Orenstein Hunor, Simion Ábel, Simion Artúr, Telenkó Zsófia, Vágó Anna, Varga Benedek. Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen, 2026. október 11.
Fotók: Éder Vera
